Japán emlékezetpolitikája – A múlt tabui és az elfeledett áldozatok | #47/1

#47. rész—ELSŐ epizód

Vendég: Duró Ágota

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Kedves Ágota, nagyon nagy szeretettel köszöntelek a műsorban, örülök, hogy itt vagy ma velem, az Ablak Japánra podcastben.

 

[Duró Ágota]

Kedves Gyöngyi, szeretettel köszöntöm a kedves hallgatókat, és nagyon szépen köszönöm a lehetőséget a beszélgetésre.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Te egy olyan történész, kutató vagy, akinek a munkája egyszerre mélyen történelmi és nagyon személyes, úgy gondolom. Hiszen Hiroshima-ban élsz, és ott is tanítasz, a Hiroshima Jogakuin Egyetemen, és onnan indult el az utad, amikor, még ösztöndíjas korodban, egy háborús irodalomórán először találkoztál az atombomba témájával, és a Hadashino Gen, magyarul Mezitlábas Gen című mangával. Ez az olvasmány téged nem csak megrázott, hanem kérdéseket is ébresztett benned, hogy vajon kik azok a külföldi, főleg kóreai hibakság, azaz atombomba túlélők, miért vannak egyáltalán ők Japánban, és miért nem nagyon hallunk róluk.

 

Azóta a hosszú évek kutatása áll mögötted, a kóreai kényszermunkások, elfeledett háborús sírok Hokkaidon, civil kezdeményezések, pereken át zajló küzdelmek és emlékezett politikai viták, és most mindezt egy könyvben is összefoglaltad a gyarmatosítástól az együttműködésig, ezen az íven, amely a Japán civil társadalom kóreai hibaksága támogató munkáját mutatja be. Ma arról szeretnék veled beszélgetni, hogy hogyan lett ebből a személyes találkozásból, egy manga elolvasásából, egy olyan kutatói pálya, amely a Japán kórai történelem egyik legfájóbb és legtitkoltabb rétegét próbálja láthatóval tenni, Japán valós történelmi szerepét, Hiroshima és Nagasaki atomtámadásainak történelmi valóságát, és azt, hogy hogyan szembesül a mai Japán mindezzel az emlékezett politikában. Az első kérdésem rögtön ehhez kapcsolódik, hogy hogyan emlékszel vissza arra a pillanatra, amikor először találkoztál te a Hadeshinogennel, ezzel a mangával, és mi volt az, ami miatt nem tudtad többé csak egy irodalomként olvasni, egy mangaként olvasni, hanem elindultál a kutatás felé.

 

[Duró Ágota]

2011 áprilisában az Aomori prefektúrában található, Iszak-Japánban, a Hiroszaki Egyetemen lehetőségem volt arra, hogy járjak egy háborús irodalommal kapcsolatos kurzusra, és ott ismerkedtem meg először a Hadeshinogen manga történetével. Házi feladat volt először elolvasni a mangát, akkor azt még angolul olvastam, és az óra keretében pedig a filmversiót is megnéztük. A történet főszereplője a hat éves Gen, aki túléli a Hiroshima-i atomtámadást, de ebben a támadásban ő elveszíti az apukáját és két testvérét mellette.

 

Ezen kívül láthatjuk a háborúnak a jeleit a történelemben, a propagandát, amit Japán sugal a társadalom felé, illetve a koreaiak elleni diszkriminációt is. Ezek a témák számomra nagyon sokkolóak voltak. Először is azon lepődtem meg legjobban, hogy amikor láttam, hogy az atomtámadás milyen hatással is volt az emberekre, hogy mi történt azokkal az emberekkel, akik a gombafelhő alatt voltak.

 

Korábban mi Magyarországon úgy tanultunk erről az eseményről, a Hiroshima és Nagasaki atomtámadásról, mint egy történelmi dolog, ami lenyegében lezárta a II. világháborút, és senki nem beszélt mélyebben az áldozatokról, hogy ők mit éltek át, mi történt velük a háború után. És hogy először láttam a történéseket Japán szemszögből, ezen a mangán keresztül, tehát így Gen történetén keresztül, számomra tényleg nagyon megdöbbentő volt, amikor láttam, hogy Gen ugye túlélte az atomtámadást, és a robbanás után azonnal hazatért, hogy megnézze, hogy a családjával mi történt.

 

És akkor ugye összeomlott teljesen a házuk, és már közeledett a tűzvész, tehát már a ház is lángokra kapott, és a ház alatt rekedt az apukája, illetve két testvére, az anyukája pedig ugye próbálta őket kimenteni, de hát az anyukája éppen terhes volt, és már semmi ereje nem volt szegénynek, hogy kimenekítse a családját. És hát Gen ugye egy hat éves kisfiú, hát nem sok esély volt, hogy ő ott nagyban tudna segíteni. Tehát amikor én ezt láttam, ugye először tudatosult az bennem, hogy milyen borzalmas következményei vannak a háborúnak, és hogy egyik napról a másikra tényleg akár mi is meghallhatunk, vagy a családunkat is elveszíthetjük.

 

És úgy éreztem, hogy én addig gyakorlatilag egy burokban éltem, tehát védve az ilyen szörnyű dolgoktól, szorogikus témáktól, ugye Magyarországon is szerencsére béke volt, amikor én megszülettem, felnőttem, tehát eszembe sem jutott az, hogy milyen lehet olyan területen élni, olyan országban, ahol háborút zajlik. És ugye először tapasztaltam ezt ezen a történeten, ezen a mangán, a bezítlábos genen keresztül, és úgy döntöttem, hogy ez nem jó, hogy csak Japánban ismerik ezt a szemszöget, így ezt az áldozati szemszöget, hanem ezt a nézőpontot nekem el kell juttatni, úgymond nyugatra is, és ezért döntöttem úgy, hogy amikor visszamentem Magyarországra, és elkezdtem érni a mester szakdolgozatomat, akkor ez lesz a szakdolgozatomnak a témája, tehát a Hiroshima-i atomtámadás Japán szemszögből. Utána visszajöttem Japánba, ugye ezt továbbkutatni ezt a témát.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Akkor most lépjünk egyet még visszább, hogy te hogyan kerültél akkor kapcsolatba egyáltalán Japánnal, hogy említetted ezt a 2011-es évet, hogy Aomoriban töltöttél ösztöndiesként időt, de hát akkor előtte valószínűleg Magyarországon Japán tanultál, Japánul tanultál, miért, hogyan jött ez a dolog, és most jelen pillanatban, hogy Hiroshima-ban vagy, hogyan jutottál idáig, erről hogyha röviden beszélnel.

 

[Duró Ágota]

Ugye én 2006-ban iratkoztam be a Debreceni Egyetemre, nagyon szerettem az idegen nyelveket és a történelmet már középiskolás koromban, ezért angol szakra mentem egyetemistaként. Igen, ebbelett még tanultam német, meg olasz nyelvet is, de anyukámnak volt az az ötlete, hogy ha én megtanulnék egy ázsiai idegen nyelvet is, tehát ő például a kínait javasolta, akkor a jövőben biztos, hogy nagyon jó munkahelyet találnék, és én teljesen támogattam ezt az ötletet, felkutattam az összes nyelvkúrzust az egyetemen, hogy esetleg van-e lehetőség kínait tanulni, hát sajnos akkor nem volt, vagyis hát lehet, hogy inkább most már úgy mondanám, hogy szerencsére, mert akkor más irányba mentem volna, viszont volt japánkúrzus, tehát egy japánból érkezett tanárnő tartotta akkoriban a japánkúrzust, szóval tényleg teljesen véletlenül kezdődött ez a japánnyelvtanulás, akkor még másodéves egyetemista voltam, és nagyon szívesen megtanulnám ezt a nyelvet is akár, beültem az első órára, eldöntöttem, hogy...

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

hogy maradsz.

 

[Duró Ágota]

Igen, igen.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

És utána kikerültél Ösztöndia-l.

 

[Duró Ágota]

Ösztöndia 2010-ben kikerültem a Hiroszaki Egyetemre, ugye jobban meg akartam tanulni japánul, és hát ez az egy év teljesen megváltoztatta az addigi életemet, gondolkodásmódomat, nagyon sok külföldivel ismerkedtem meg, minden nap angolul és japánul tudtam beszélni, tehát tényleg ilyen teljesen nemzetközi környezetben voltam.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Mondjuk be a hallgatóknak, hogy Aomori, mint Aomori megye, ugye ez egy északi része a fő szigetnek, de hát azért ez egy nem egy annyira nemzetközileg pezsgő helyszín, tehát te megismerkedtél külföldiekkel is, ez ugye inkább az egyetemre vonatkozik.

 

[Duró Ágota]

Igen, pontosan.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

És akkor itt volt ez az ominózus irodalomóra, ahol te megismerkedtél a nevezett mangával, Hadasi Nogen mangával, és akkor utána, egy év után te visszamentél Magyarországra, és az imént már említetted, hogy az egyetemet ezzel zártad le.

 

[Duró Ágota]

Igen, ez volt a mesterszak dolgozatom témája, és ugye diplomázás után én úgy döntöttem, hogy valamilyen módon visszatérek Japánba, mert ezt a témát, a hirosimai atomtámadást továbbkutatni, jelentkeztem egy újabb ösztöndélyre, amit a Japán Oktatási Minisztérium hirdetett meg, és 2013. áprilisában ismét visszatudtam térni Japánba, és én azóta életvitelszerűen itt élek. A Hiroszaki Egyetemre mentem vissza kutatóként, akkor a hirosimai atomtámadásról folytattam a kutatást, hogy ez hogyan él a japán és az amerikai kollektív emlékezetben, tehát összehasonlítottam a japánt és az amerikai nézőpontokat.

 

Ugye Japán, mint az áldozat, Amerika meg, mint a támad. Közben megismerkedtem a koreai nézőponttal, és így rájöttem, hogy ez a történet sokkal bonyoltabb annál, mint ahogy az a történelem könyvekben tűnik. A homóriban eltöltöttem még másfél évet, és 2014.

 

őszén felvettek a Hiroshima Városi Egyetem PHD képzésére, ekkor költöztem Hiroshima-ba, és én azóta folyamatosan Hiroshima-ban élek. Nagyon érdekelt a koreai túlélőknek a történetem, nem volt róluk mégis semmilyen könyv, nagyon kevés tanulmány is volt, és úgy döntöttem, hogy ezt a témát én részletesebben kutatom, és angolul fogom megírni a doktori diszertációmat. És a diszertációban a koreai atombomba túlélőkre, és az őket segítő japánokra, illetve japán civil szervezetekre fókuszáltam.

 

Ez akkoriban egy nagyon kevésbé kutatott téma volt, mint angolul, mint japánul. Három év alatt sikerült megírnom a doktori diszertációmat, és 2017. szeptemberében szereztem meg a doktori diplomámmat, béke tanulmányokból.

 

Ez végülis a nemzetközi tanulmányokon belül egy tudományág.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

És a béke tanulmányok alatt mit kell érteni? Mit tanul az ember, vagy ha diáként odamegy, mit fog tanulni?

 

[Duró Ágota]

Ez ilyen interdisziplinális tudományág lényegében. Itt tudni kell nagyon sokat a történelemről és a konfliktusok okairól, hogy mik történtek egy háború, egy konfliktus során, ezeket a konfliktusokat hogyan lehet megoldani. Akkor a szociológia is a képbe jön, hogy mondjuk az emberekkel mi történt, hogy hogyan hatott ez.

 

Szerintem lényegében a pszichológia is, hogy az emberekre hogyan hatott ez a háború, hogyan építették újjá az életükkel. Tehát ugye itt több tudományág egyben kapcsolódik, és szerintem ez egy nagyon izgalmas tudományág.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Tehát első hallásra mindenképp, és nagyon hasznos lehet.

 

[Duró Ágota]

Igen, és Magyarországon ezt nem ismerik.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Igen, és nem csak Magyarországon, hanem más országban sem. De most nem szeretnék újjamutogatni, hol kellene ezt még jobban propagálni és hirdetni.

 

[Duró Ágota]

Ugye a doktori képzés során a témavezetőm Robert Jacobs volt, aki egy nemzetközileg elismert amerikai történész. Neki a kutatásai a nukleális fegyverek történetére, a globális hibakságra és a globális atomkorszak társadalmi hatásaira összpontosítanak. Miután megszereztem a diplomámat a Hiroshima Városi Egyetemen, nehéz döntés előtt álltam.

 

Most én vagy elkezdek Japánban dolgozni, vagy hazamegyek Magyarországra. Úgy gondoltam, hogy Japánban maradok, de ugye ahhoz egy teljes állást kellett találni, hogy vízumot is kapjak. Elkezdtem angol tanítani, először egy olyan nyelviskolában, ahol addig anyanyelvi beszélőket alkalmaztak, tehát ez tényleg meg tiszteltetés volt, és nagyon örültem, hogy oda felvettek.

 

Mellette a Hiroshima Békeintézet vendégkutatójaként tovább folytattam a kutatásomat konferenciákon, és adtam elő. Japánban, illetve Hawaiyon is jártam Honoluluban konferencián, nemzetközi folyóiratokban publikáltam angolul, és hát ugye már a diplomaszerzést követően az volt az álmom, hogy én egy japán egyetemen tanítjak. Ugye globális béketanulmányokat, és hát ezt ugye nagyon nehéz volt megvalósítani, de 2023.

 

áprilisában először elkezdtem egyetemen tanítani, ez volt a Hiroshima Jogaköjén Egyetem. Az első év során ugye általában angol nyelvű tárgyakat tanítottam, illenféle szinten, de a második évemtől kezdve már lehetőségem volt béketanulmányokat angolul és japánul is tanítani. Jelenleg pedig rengeteg órán van, ugye globális tanulmányok és kultúrával kapcsolatos kurzusokat is tanítok, főleg angolul, de van néhány kurzus, amit japánul is tanítok.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Ezt japán diákoknak főképpen, tehát nem nemzetközi szinten, hanem a japán diákoknak, ami ezért érdekes, mert hogy ugye akkor tőled tanulják a japán diákok a japántörténelmet, illetve egy olyan nézőpontból, amiből esetleg ők nem biztos, hogy megkaphatnák, vagy pedig a japán forrásokból nem biztos, hogy megérthetnék, vagy hozzájuthatnának.

 

[Duró Ágota]

Van néhány cserédiák is az egyetemen, például Amerikából a Bowling Green State Egyetemről, de vannak diákok például a Fülöpszigetekről, Vietnámból, Kínából.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

A mainstream azok a japán diákok.

 

[Duró Ágota]

Igen, pontosan. Időközben kapcsolatba léptem a Bloomsbury Academic nevű kiadóval. Ők kerestek meg egy konferencia előadás után, hogy lenne kedvem publikálni az előadás anyagát mondjuk egy könyv formájában a jövőben.

 

És mondtam, hogy nagyon szívesen azt is hozzátettem, hogy én mit szeretnék a könyvben pluszban hozzáadni, hogy az könyvként is megállja a helyét. És ugye ezt elfogadták, aláírtuk a szerződést még 2024 végén.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

És akkor két év alatt ezt akkor megírtad, ezt a könyvet.

 

[Duró Ágota]

Igen, pontosan. Vagyis átdolgoztam. Köszönöm szépen.

 

A doktori diszertációmat ugye átdolgoztam. És már a végleges verziót azt május végén elköltem a Bluesberry Akademik kiadónak.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

És ez meg is jelent akkor mostani, hát most, hogy amikor felvesszük ezt a beszélgetést, akkor már elmondhatod, hogy ez akkor meg is jelent. Angol nyelven.

 

[Duró Ágota]

Még nem jelent meg.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Még nem jelent meg, de akkor meg fog.

 

[Duró Ágota]

Már hónapon belül, várható, igen.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Várhatóan akkor meg lesz. Ez igen. A könyvet természetesen vissza fogunk térni.

 

Előtte azonban én nagyon röviden, Hadasinogent, picit még itt megmaradnék, hogy említetted hat éves kisfiú. Ugye hat évesen élte át a főszereplő, a kisfiú, aki nem más, mint Nakazawa Keiji. Ő ugye egy manga rajzoló lett, és ő egyébként Science Fiction mangákat rajzolt anno.

 

És említetted, hogy elveszítette a családját, de az édesanyja túlélte még az atomtámadást, de aztán később a sugárbetegségben elhunyt. Nakazawa Keiji számára azért ez egy olyan sok hatás volt, hogy szinte egy terápia volt számára az, hogy megírhassa ezt az eseményt, ezt az élményt az életéből. És ő 1972-ben Oreba Mita, azaz Én Láttam címmel egy körülbelül mintegy 48 oldalba összefoglalta egy önéletrajzi mangát készített.

 

És ez akkor a Shonen Jump robotok, szuperhősök és stb. tehát ilyen anime újságban jelent meg. És miért volt ez akkor új, újdonság, azért mert teljesen naturalisztikus formában, testközelből mondta el, hogy mi zajlott le valójában Hiroshima-ban.

 

És a bombázás pillanatától a háború végéig követi a történéseket, és rettentől egy radikálisnak mondható pacifista, antimilitarista üzenetekkel teli alkotás, és természetesen élesen bírája a japán militarizmust is egyben, a császárhű propagandát, ami akkor teljesen újdonság volt. Tehát, hogy ez így megjelenhetett, ez egy hatalmas dolog volt. És ezzel együtt egy ilyen úgynevezett personal comic, tehát egy személyes történetet mesél el manga formában, amivel tulajdonképpen egy új műfajt is teremt.

 

És aztán 1973-ban, tehát a következő évben, ugye itt ennek a Shonen Jump-nak a szerkesztője buzdítja arra, hogy írja tovább, bontsa ki, és akkor kezdi el szintén ebben a magazinban megjelentetni a Hadashino Gant, tehát ugye magyarul a mezitlábas Gant. Ez azért is fontos talán, mert hogy ez nem állami projekt, tehát itt nem arról van szó, hogy valaki állna mögötte, hanem ezt ő kezdi el személyesen, és talán ez a momentum azért is lesz érdekes, mert a beszélgetésünk további részében is nagyon sok olyan történet van, ami úgymond magánkezdeményezésre indul el. A történet 70 százalékban a valóság, és körülbelül 30 százalék a fikció, tehát itt tényleg egy mély és szívhez szóló történetről van szó, az egy személy látja a történést.

 

Ezt ugye te is gondolom történészként, történészi pozícióból nagyon sokszor van az, hogy valamilyen eseményt fektek a cselekmények szempontjából nézünk, és elfelejtjük azt, hogy amögött valós húsvér emberek vannak, és ez a manga valahol ezt mutatja meg, hogy itt most ténylegesen mit történt. És 1983-ban lett meg a mangának az első film adaptációjára, amire te is utáltál, hogy láttad a filmet is, ami ugye megint egy pluszt ad hozzá, olyan értelemben, hogy ez a békeoktatási alapművek, alapműnek úgymond a kánonja meg lett, hiszen a manga és a film az, amivel aztán ugye az iskolákban, hát nem is azt, hogy kötelezővé, de nagyon ajánlottá tették azt a további generációknak, hogy ismerkedjenek meg vele. És hát most jelen pillanatban a 2000-es évek környékére itt azért már sok kritika is éri az iskolák részéről, hogy miért kell ezt elolvastatni a diákokkal, vagy egyáltalán miért kellene, mert annyira nyers és annyira realisztikus, ugye, hogy sokan ezt nem is tudják elolvasni. Pontosan azok a kidánk jó és mindenféle hibak szervezetek igenlik azt, hogy de igenis ezt kell, mert ezt nem szabad elfelejteni.

 

Ez az a pont, amit igenis életben kell tartani, és az újabb és újabb generációknak meg kell ismerni abban a valóságában, ahogy ez történt. Ugye te is, és én is a hibaksa szót, stb. használjuk.

 

Ugye ez egy japán szó, a bomba által érintett szemét jelent szószerint, és hát ugye később a sugárfertőzöttekre is használják. Nemzetközileg is hibaksát használják. Ma is ugye itt a beszélgetésben csak a hallgatóknak szúrnám be, hogy használjuk ezek után is a hibaksát, mert talán ezt így könnyebb.

 

És még egy dolog, majd hogyha ugye az atombombára térünk rá, ugye itt a bomba becsapódása, stb. Itt is ugye, mint szakszóként, a hipocentrumot, illetve az epicentrumot szokták használni. Ugye mindkét bomba a földfelszín fölött robbant fel.

 

Na most ez a hipocentrum, tehát az a közvetlen robbanási pont, az epicentrum pedig az atombomba becsapódási helye. Arra lennék azért én kíváncsi, mikor találkoztál te azokkal az adatokkal, ami konkrétan a koreályakra vonatkozik. Tehát az itt lévő Nagasaki-ban, Hiroshima-ban élő koreályakra, és hogy ugye ők miért kerültek oda?

 

Hogyan, milyen irányba kezdtél el kutatni? Emlékszel talán egy olyan mondjuk interjúra, vagy bármilyen képre, vagy bármiféle forrásra, ami aztán megadta neked ezt a végső löketet, hogy ebbe az irányba indulj el?

 

[Duró Ágota]

Itt először szeretnék utalni a Mezitlábas Gen című mangára, mert amikor ezt olvastam 2011-ben, ekkor szembesültem először azzal, hogy koreai atombomba túlélők is vannak. Ugye a történetben megjelenik Bokkusan, vagyis ugye a családneve koreaiul Pak, egy koreai férfi. Ő még az atombomba ledobása előtt jelent meg a történetben, ahogy Genen próbált segíteni, ő egy nagyon kedves szereplő volt.

 

Bokk, ugye először azt mondtam, hogy a neve Bokkusan, tehát Bokk japánosított szó a koreai Pak vezetéknévnek. Ilyenkor felmerült bennem a kérdés, hogy egyáltalán miért vannak koreaiak Hiroshima-ban, és miért van Japán nevük, és miért gúnyolják Pakot a japán gyerekek csak azért, mert koreai. Vajon akkor az atomtámadás napján is voltak koreaiak Hiroshima-ban?

 

Ha igen, akkor mi történt velük? Ők is áldozatú lestek? Illetve hogyha voltak koreai áldozatok, akkor az atomtámadás után volt valamilyen segítségnyújtás nekik Japánban?

 

Tehát így a történetholvasása közben ez a sok kérdés mind eszembe jutott, hogy az interneten akkoriban nagyon minimális információ volt elérhető, és ő viszont a háborús irodalom órán az újzélandi tanárnő, aki tartotta az órát, ő elmagyarázta, hogy a koreaiak jelenléte ugye Hiroshima-ban, és Nagasaki-ban is, a gyarmatosításra vezethető vissza. Ugye Korea, Japán gyarmat volt 1910 és 1945 között, amiről mi Európában nem tanulunk, legalábbis amikor én diák voltam, erről nem tanultam semmit, pedig történelem tagozatos voltam középiskolában. Ugye a japán név használatot illetően, itt meg kell említeni a Sōshikai-mei rendeletet, amit Japán 1939-ben vezetett be.

 

Ez a koreai nevek japánosításának politikája a japán gyarmatosítás alatt lényegében. Tehát ezeket a koreaiakat a gyarmatosítás során a japán birodalom megfosztotta lényegében az identitásuktól, az anyanyelvüktől, a kultúrájuktól. Ők másodrangú állampolgárok lehettek csak a japán birodalomban, és a japán gazdaság intézkedéseket követően sok koreai földműves elveszítette a földjét, és Japánba kényszerült költözni, amíg ez 1910 után volt.

 

Hogy munkát találjon, és a családját el tudja tartani. Illetve 1939 után Japán bevezette a kényszermunkát, és a történet során Pak is megemlíti, hogy a kényszermunka miatt van Hiroshima-ban, és ezért lett lényegében atombomba áldozat. Nem ön szántából költözött Hiroshima-ba.

 

Tehát a japántársadalom és a gyerekek, akik gónyolják Pakot és a többi koreait is, akkoriban nem értették meg, hogy a koreaiak mennyit is szenvedtek a japánt gyarmatosítás alatt. A japánok folyamatosan lenézték őket, diszkriminálták őket, és ezeknek az embereknek a gyarmatosítás után, tehát miután a koreai félsziget is felszabadult 45. augusztusa után, ezeknek az embereknek a története és a szenvedése nagyon sok évtizedig feledésbe merült, és a koreai atombomba áldozatok és túlélők a japán és a nyugat által kialakított emlékezetpolitikában lényegében láthatatlanok voltak.

 

Ezzel én is Pak történetén keresztül szembesültem, illetve amikor az egyetemi órán a tanárnő röviden bemutatta a gyarmatosítás történetét.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Így, amit említesz, gyarmatosítás, kicsit azért a hallgatóknak mondjuk el azt is, hogy miért, hogyan zajlott is ez le, meg hogy egyáltalán Japán a II. világháborúban a történelmi valósága, az hogyan kell ezt elképzelni. Egyáltalán ugye itt Japánban a II.

 

világháborút olyan értelemben nem használják, itt inkább a csendes-oceáni háború, tehát a pörlháború megtámadása utántól számolják úgymond a nagy háborút, ami előtte történt a Japán úgymond birodalmi terjeszkedésének az időszaka. Dehogy például, amikor te is a diákjaidnak az egyetemen felhozod ezt a kérdéskört, tehát hogy ugye koreaiak Japánban, hogy ugye hogy kerültek a koreaiak, hát mert ugye Japán anektálta Koreát, dehogy Japán szempontból miért történt?

[Yanagisawa Gyöngyi]

Engem is foglalkoztat, mert mindkét oldalt meg kell ahhoz érteni, hogy az ember valamiféle állást tudjon foglalni, és fontos azért azt is elmondani, hogy ha itt tényleg egy kicsikét úgy visszalépünk a történelembe, én itt a 19. századig azért visszamennék, 1894 és 1895 az, amikor Japán vereséget mér a Qing dinasztiára, tehát ugye ez Kínában van, tehát ez is ugye itt egy hosszú folyamat, de a lényege a dolognak, hogy itt van ez a Simonoszeki béke, amivel Kína Tájvánt átadja, illetve Korea függetlenségét elismeri. Na most innen indul tulajdonképp az, hogy Japán egy kicsit úgymond önbizalmat szerez, ami aztán tovább folytatódik az orosz-japán háborúban is, 1905-ös háborúban, és hogy emögött azért mi van, azt is kell látni, hogy mi történik Kínával, mi történik Indiával, tehát a gyarmatosítás.

 

A nyugat-európai országok Angliától kezdve, Franciaország, Hollandia ügyeit Ázsiában elkezdenek nagy mértékben gyarmatosítani, és hát bizony Japán is látja ezt, és tudatában van annak, hogy bármikor Japánra is rákerülhet a sor. Itt jön az a bizonyos kérdés, hogy legjobb védekezése a támadás, illetve most éppen a jelenlegi politikai helyzetre is, hogyha egy kicsit utalunk, akkor ugye az elrettentés politikája. Tehát, hogy ugye megmutassa azt Japán, hogy hát azért mi nem vagyunk annyira gyengék, és hogy innen indul ez a dolog, hogy akkor mi kezdjünk el más országokat úgymond bevonni, és 1938-ban egy Konoe Fumimaro nevezettő, aki aztán később miniszterelnök is lett, de ő egyébként Japán politikus és hercegi rangja volt.

 

Ő volt az, aki felvetette, illetve hát kitalálta, előterjesztette ezt az úgynevezett nagy kelet-ázsiai közös felvirágzás övezetet. Ugye ez is övezetben gondolkodik, más Ázsiai ország is ugye övezetben gondolkodik. Most itt megint nem akarok utalni érdekes módon a jelen kori politikára, de a lényeg az, hogy ő volt az, aki ezt felvetette, és ez a nagy övezet úgymond ez magába foglalta volna Mandzsúriát, ugye ezt a Mandzsúkó báb államot, amit aztán meg is valósítottak, Kínát, Burmát, ott is egy báb államot szerettek volna, ugye a franciai Indokinát, holland-kelet-indiát, ezt az egész régiót szerették volna, és hát ugye itt volt a propaganda az, hogy Japán, tehát mi védjük meg Ázsiát, ezeket a területeket a nyugat-európai kolonialis hatalmaktól. Valamibe be kellett azért ezt csomagolni, de a lényeg az, hogy a háttere ez a dolognak, és hát, hogy innen indul, hogy Koreát is megszállják, ennek ugye van azért bizonyos értelme, ha ezt pozitívnak lehet nevezni, van, hiszen visznek technológiát, vasúthálózatot építenek ki, és a többi, és a többi.

 

Tajvanon is azért ezek megvannak, tehát a mai napig végül is Tajvan és Japán kapcsolata, lehet mondani, hogy jó, tehát jobb, mint Tajvan és Kína kapcsolata, annak ellenére, hogy Tajvan is egy leigázott, becsatolt terület volt, ennek ellenére pozitív vonatkozása is van azért ennek az időszaknak. Tehát visszatérve oda, hogy a koreai munkások hogyan is zajlott tulajdonképpen ez a dolog, tehát Japán részről kényszertoborzás, vagy ugye megint csak, hogy a propagandába szépen becsomagolták azt, hogy aki majd jön dolgozni, annak de jó lesz, és aztán ténylegesen mi várt itt Japánban ezekre a munkásokra, illetve legfőképp hova vitték őket, és hát akkor ide kapcsolódnék ugye Hokkaidóra, az északi szigetre.

 

[Duró Ágota]

Tehát amikor a koreaiak toborzásáról beszéltünk, legyen szó a Hokkaidó szénbányákról, vagy a Hiroshima-i Mitsubishi gyárakról, pontos látni, hogy ez a gyakorlatban egy központilag irányított Japán részéről erőszakos mozgósítás volt, és a Japán kormány háromfokozatban vezette be ezt a rendszert, az első fázis 1939-ben indult, ezt még magánvállalati toborzásnak hívták, 1942-től jött a második szakasz, a hivatalos állami közvetítés. Aztán 1944-re, amikor Japán már kétségbeesett munkaerő hiányjal küzdött a háborúban, ugye mert minden Japán férfi szinte elment katonának, életbe léptették a nyílt állami kényszersorozást, az úgynevezett csólyót. A folyamat a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a kezdeti megtéveztést és hitegetést nagyon hamar felváltotta a nyílt erőszak.

 

Ahogy David Palmer, történész, akivel én közös kutatást is végeztem, és egy közös tanulmányt is publikáltunk, ő úgy fogalmazott, hogy a toborzás valójában erőszakos emberrablásokká és razziákká alakult, amit eufemisztikusan sorozásnak neveztek, tehát így megszépítve. Csak 1944-ben 200 ezer koreait húzoltak Japánba, hogy hadianyag gyárakban és bányákban dolgozzanak elképesztően rossz körülmények között. És aki ellenszegült a behívónak, azt letartóztatták és megbüntették.

 

A kegyetlenség része volt többek között a pénzügyi átverés is. A japán hatóságok megígérték, hogy a kényszer munkások bérének a felét minden hónapban hazaküldik a Koreában maradt családtagoknak. A valóságban azonban a koreai családok szinte soha semmit nem kaptak meg.

 

Ezek a munkások jellemzően nagyon fiatalt férfiak voltak. Tehát a Hiroshima-i Mitsubishi-nél, akik amúgy atombomba áldozatok is voltak, a legtöbben 21 évesek voltak. És őket a szőli régió környékéről Piontek nevű városból főként szakították el a családjuktól, hogy a japán birodalom háborús gépezetének áldozataival váljanak.

 

És ugye említetted Hokkaidót, itt szeretném megjegyezni, hogy néhány évvel ezelőtt elkezdtem egy kutatást a háború alatt erőszakkal Hokkaidóra szállított koreai kényszer munkásokkal kapcsolatban, illetve egy japán polgárjogi mozgalommal kapcsolatban, ez független a koreai atombomba túlélőket támogató mozgalomtól. Tehát ez a mozgalom Hokkaidon feltárta ezt a történelmet, ásatásokat kezdeményezett Észak-Hokkaidon, hogy megtalálják az áldozatul esett kényszer munkások maradványait, és azokat visszajutassák Koreába.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Mi ennek a kiinduló pontja? Ez sem állami projekt lehetett, hanem gondolom ez is úgymond magánkezdeményezés, vagy pedig olyan alulról jövő mozgalom, ami aztán ezeket az eredményeket hozta.

 

[Duró Ágota]

Viszont előtte szeretnék egy kicsit Hokkaidóról beszélni, mielőtt a mozgalomra rátérek. Tehát, hogyha megnézzük Hokkaidót, ez a sziget vált, ugye egész Japánban hurcolták a kényszer munkásokat, főleg Szénbányákban, Gátokhoz, vagy egyéb gyárakban, ahol háborús dolgokat készítettek velük. Viszont Hokkaidó szigete vált a kényszer munka egyik legbrutálisabb központjává.

 

Itt meg kell említeni Takeuchi Yasutó nevét, aki független japán kutatóként rengeteget tett azért, hogy a koreai kényszer munkások történetét felszínre feltárja. Ő nem egy államintézmény alkalmazottja volt, hanem a saját elhatározásából kutatta ezeket a történelmi igazságokat, amiket a könyveiben feltárt. Takeuchi becslései szerint mindegy 150 ezer koreait hurcoltak Hokkaidóra a kényszer munka időszak alatt, tehát előtte még többen, idézőjelben önkéntesen vándoroltak oda, de a kényszer munka időszak alatt 150 ezeren voltak ott.

 

Elsősorban a helyi szénbányákban, tehát Hokkaidón rengeteg szénbánya volt, és a kegyetlen, fagyos éghajlat, az alultápláltság, az omlásveszély ezekben a bányákban, és a napi 12-14 órás rabszolgamunka, a mindennapos fizikai bántalmazások miatt sajnos ezekben a bányákban rendkívül magas volt a halálozár arány. Ugye voltak itt japán munkások is, de főként a koreai munkásokat, hát nyilván szándékosan küldték a legmélyebbi, a legveszélyesebb részekre.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Tehát akkor ez volt a japán gulág, lehet mondani.

 

[Duró Ágota]

Igen.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Úgy kell elképzelni, és annyit még csak így a hallgatóknak, hogy ez a Hokkaidó sziget, ez a legészakibb sziget Japánon belül, és hát itt az éghajlat, az körülbelül olyan, mint Magyarországon is, tehát valóban zordtél, kemény fagyok. Mondjuk Szibériaig azért még nem megy a dolog, de eléggé kemény azért itt is a tél. Említetted, a halálozási arány rendkívül magas, és gondolom, hogy temetetlen sírokba egyáltalán, ha ugye tudtak a befagyott földbe egyáltalán ásni az elhunyt személyek számára, tehát, hogy temetetlen sírokba gondolom csúgyaszóval élve lapátolták a tetemeket, és hát ezeknek a feltárása, ugye, amit itt a következő lépés, és amit említesz, hogy ez Japán oldalról indul ezek szerint, tehát nem arról van szó, hogy mondjuk egy koreai személynek a családja, vagy bárki kezdeményezni ezt, hanem amit mondasz, hogy ez Japán oldalról indul. Ez azért mindenféleképp úgy gondolom, hogy egy fontos esemény és fontos dolog.

 

[Duró Ágota]

Igen, ez így van. Ugye, japánok kezdeményezték ennek a történelemnek a feltárását, és ők végeztek később ásatásokat is. Tehát ennek a történetnek, amiről én részletesebb mutatást végeztem, ugye a központja Észak-Hokkaido, a Horokanai régió Fukagawa nevű város.

 

Az 1970-es években itt elindult egy kisebb mozgalom a helyi történelem felkutatására. Ezt a csoportot a Sorachi helytörténeti civil csoportnak hívták, és ennek az élén Tonohira Yoshihiko volt. Ő akkoriban a 30-as éveiben járó buddhista, szerzetes volt, pont akkor szerezte meg a diplomáját Kyoto-ban az egyik ilyen vallási egyetemen, ahol Jodo Shinshűt tanult.

 

És ő szintén egy buddhista szerzetes barátjával 1976 őszén autókáztak Fukagawa városától éjszakabbra a Shumarinai nevű tónál. A Shumarinai a legnagyobb mesterséges tó Japánban, amit az űrjugát kialakításával hoztak létre az 1940-es években. Tehát Tonohira és a...

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Feltehetően a kórai munkások, ugye? Ha jól értem.

 

[Duró Ágota]

Igen, igen, igen. Pontosan. Hát ők is.

 

Tehát Tonohira és a barátja az autókázás közben, ugye 1976-ban megálltak a Kokenji nevű templomnál, ami ott volt a Shumarinai tón mellett. A templom őrzője, egy nénike behívta őket a templomba és megmutatta nekik a templomban lévő 70 buddhista halotti emléktáblát. És ezek a táblák azoknak a munkásoknak állítottak emléket, akik 1935 és 1945 között a Simmei vasúti hálózat és az űrjugát építése során haltak meg.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Huppa! Tehát akkor mégiscsak állítottak táblákat nekik és nem csak belapátolták a fagyott gödrökbe. Hogy emléket állítottak, ez azt jelenti, hogy nem a neveiket sorolták fel, gondolom?

 

[Duró Ágota]

Igen, tehát az áldozatokat ilyen jeltelen síróba temették, viszont az áldozatok nevéről volt feljegyzés. De azt nem lehetett tudni, hogy két éppen hova temettek. Tehát amikor ugye találtak maradványokat ezek az emberek az 1980-as években és a későbbiekben is, ugye nem tudták beazonosítani, hogy melyik áldozatnak a maradványát látták meg, illetve hogy ez a maradvány egyáltalán japán áldozathoz vagy koreai áldozathoz tartozik.

 

Tehát nekik volt egy lista az áldozatok nevéről, amit a Városházáról szereztek, de ugye nem tudták összekapcsolni a neveket és a maradványokat. Ugye maradványokat nem tudták azonosítani, ez volt a legnagyobb probléma. Tehát visszamennék még egy kicsit a történetre.

 

Ugye felfedezték ezeket a buddhista halotti emléktáblákat, és a templom őrzője szerint az alatt a 30-40 év alatt, a háború végétől kezdve egészen a 70-es évekig, egyik halottnak sem ment el a rokona a templomba, hogy a rokonokról érdeklődjön, vagy az emléktáblát itten Koreába hazavigye, vagy Japán más részeire. És Tonohira ugye vizsgálta a neveket az emléktáblán, és hát ő akkoriban még nem tudta, hogy koreai munkások is dolgoztak ott, viszont felfedezte, hogy sok fiatal a 20-as és a 30-as éveiben járó koreai áldozat volt. És arra gondolt, hogy Hokkaidon a II.

 

világháború során nem zajlott semmiféle szárazföldi csata, igaz, hogy voltak légi támadások, de csata konkrétan az nem zajlott.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Hát a végén ugye az oroszok vonultak azért rendesen Hokkaidon is.

 

[Duró Ágota]

Hát az már azután történt, hogy Japán kapitulált. Igen. És hogy mégis akkor miért halhatott meg ennyi ember?

 

Tehát, hogy feltette ezt a kérdést. És ezután fedezték fel, tehát itt nem hagyta annyiban a dolgot, hogy ezek az emberek, ezek az áldozatok a Simmei Vasúti Hálózat és az Őrjúgát építése során haltak meg, és az áldozatokat valószínűleg a helyi köztemetőbe temethették, a Shimari-náj tónál lévő Shimari-náj településen. Itt fontos megkülönböztetni a Simmei Vasúti Hálózatot, amelyet a kényszer munkabevezetése előtt építettek, tehát 1938-ra, annak már véget ért az építése, így hát jó, ugye sajnos ott is nagyon sok ember meghal, de akik ott meghaltak áldozatok, azokra nem lehet mondani, hogy ők kényszer munkások voltak.

 

Tehát szerintem ez a megkülönböztetés fontos. Mert amíg Shimari-nájnál meghaltak, ugye a Shimari-náj tónál lévő Őrjúgát építése 1938 után indult és a 40-es évek után tetőzött, úgymond, és akkor kezdett felgyorsulni ez a kényszer munkásokat Japánba szállító folyamat. Így ugye ott nagyon sok koreai kényszer munkás volt, és esett is áldozatul.

 

Az áldozatokat, akik meghaltak, őket jeltelen sírba temették, ahogy ugye az előbb említettem. És nagyon érdekes volt, én jártam abban a köztemetőben, amikor a Shimari-nájtóhoz látogattam 2023-ban. Tehát a temető elejében, ugye rendes sírtáblával, nevekkel, minden, a helyi lakosságnak, tehát a nevei láthatók, miközben a köztemető végében elkülönítve voltak az űrjúgált építése során meghalt emberek.

 

Itt viszont nem csak japánok estek áldozatul. Pár szót szeretnék a takubeiak munkásokról szólni. Amikor a Shimari-náj űrjúgált építéséről beszélünk, nagyon fontos megemlíteni ezeket a takubeiak munkásokat is.

 

A szó magyarul, ezt a szót magyarul polipszobának lehetne fordítani. Tehát a név egy kegyetlen metafóra lényegében a tradicionális japán polip csapdádba, amiket japánul takotsubónak neveznek, nagyon könnyű bejutni, nagyon könnyű volt az ilyen munkára jelentkezni, de onnan élve kijönni gyakorlatilag lehetetlen volt. Tehát kik is voltak ezek a munkások?

 

Eredetileg zömében nagyon szegény, nincs-telen vagy eladósodott japán férfiak voltak, akiket hamis ígéretekkel és jó fizetésekkel csábítottak Hokkaidóra, vagy egyszerűen erőszakkal hurcoltak oda. Amikor megérkeztek, azonnal adósság csapdába kerültek, a főnökök elvették az irataikat, és éjszakára rájuk zárták a barakkók ajtaját, és a körülmények a legrosszabb rapszolgatartást idézték. Tehát embertelen fizikai fenyítés, az éheztetés, falára dolgoztatás, ezek mindennaposak voltak.

 

A Sumarinai tónál lévő Ürjű Gát építése azért is egy rendkívül sötét és tragikus fejezete a történelemnek, mert itt ez a két sors lényegében összefonódott. A japán takubei a munkások, és a koreából elhurcolt kényszer munkások ugyanabban a földi pokolban dolgoztak egymás mellett. És mindkét csoportból rengetegen haltak meg a háború során, brutális körülmények között.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Az jut eszembe csak, hogy a saját népével is, mert ahogy említed, hogy ők japán munkások voltak, tehát végülis a saját népével is ugyanúgy bánt, mint a külföldről behurcolt koreaiakkal. Mert ugye általában a gyarmatosításnál az van, hogy a gyarmatosítók azért a saját népükkel másképp bánnak, mint a gyarmatosított, mert hiszen megvan ez az alárendeltségi fokozat, de akkor ezek szerint itt ez nem volt. Tehát magyarán akkor a cél érdekében tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy azt ki, a japán nép fia teszi, vagy más ember, de akkor azt ugye meg kell csinálni, és úgy bántak velük, ahogy a polipokkal.

 

Igen, pontosan. És akkor ugye eljutunk oda, hogy ezeket a csontokat megpróbálják azonosítani, hogy ez most éppen koreai munkás volt-e, vagy japán munkás volt-e. Japán oldalról ezt még úgy össze is keverték, hogy aztán itt nehogy egyértelműen bármit be lehessen azonosítani, és akármiféle felelősségre vonást lehessen benyújtani, vagy bármi igényt be lehessen nyújtani.

 

[Duró Ágota]

Tehát a szoracsi helytörténeti civilcsoport, miután felfedezték ezeket az emléktáblákat, kutatást végzett, ilyen helytörténeti kutatást, és elhatározták, hogy exhumálják a maradványokat a sumarinai köztemetőből. Több szakasza is volt az ásatásoknak. 1980 és 1983 között 16 áldozatmaradványait találták meg a helyiek, amelyeket buddhista hagyományokhoz híven elhambasztottak.

 

Ahogy említettem, a helyiek végezték ezeket az ásatásokat, nem voltak jelen például forenzikus szakértők, történészek, régészek, és DNS vizsgálat sem történt ezt követően. A hambasztásról tudni kell, hogy ez nagyon fontos a buddhizmus számára, viszont ennek az a hátránya, hogy az elhambasztott maradványokon a későbbiekben már nem lehet DNS vizsgálatot végezni, így a maradványok azonosítása is ki van zárva. Pedig a szaraci csoport több mint száz áldozatnak a nevét azonosította, így ha megtalálják mondjuk Koreában vagy Japánban ezeket a családtagokat vagy a rokonokat, és ezek a családok beleegyeznek a DNS vizsgálatba, akkor lehet, hogy lett volna esély azonosítani a maradványok közül néhányat.

 

De ugye miután ezeket elhambasztották, ez már sajnos többet nem lehetséges a tudománymai állása szerint. Nem szándékosan csinálták a helyiek, illetve a buddhista szerzetesek, tehát akkoriban a DNS és a forenszikus vizsgálat fontosságát még nem ismerték, meg ez a forenszikus antropológia is mint tudományág akkoriban még nem igazán alakult ki, és hát nyilván a helyiek, a buddhisták, tehát a buddhista hagyományokat részesítették előnyben.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Persze, tehát a jó szándék meg volt, csak mondjuk a körülmények és a lehetőségek azért behatároltak voltak. De azért ennek ellenére eljuttattak végül is azért Koreába a maradványokat, és akkor itt ugye a történelm fintora, hogy aztán ezt Koreában semesítették meg, mert hogy végül is ott is ugye buddhista szerzetes szerint, úgymond, akkor elégették. Végül is tehát ott sem fejezték be ezt a folyamatot, ott sem azonosították teljes mértékben.

 

[Duró Ágota]

Pontosan, pontosan ez történt. Tehát, ahogy az előbb említettem, a 80-as években az ásatásoknak csak az első szakasza zajlott le, és az ásatások második szakaza 1997-ben folytatódott a Sumarinaitónál, és most ennek a háttérét kicsit szeretném elmesélni. 1989-ben Hokkaidóra látogatott az akkor Illinois Egyetemen kultúrális antropológiát hallgató, délkoreai származású PHD hallgató, úgy hívták, hogy Chonbyon Ho.

 

Ő egy hónapot töltött Tonohira, Joshiko ugye a buddhista szerzetes lakásán, Fukagawa városában, és a közös társadalmi nézeteik, illetve aktivista múltuk összekötötték őket, és Chon, mint kultúrális antropológus szakértő már akkor, mondta Tonohirának, hogy az ásatásokkal kapcsolatban, hogyha a csontokat elhambasszák, akkor így elveszik az összes információ, amit a csontokból meg lehet tudni a halottról. Tehát, hogy például a halál oka, az életkor, a nem, milyen betegségekben szenvedett, hogy alultáplált volt-e.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Bocsásson meg, nőket is vittek ide? Mert hogy mondod, hogy nem? Tehát az én fejemben az volt, hogy ide csak férfiak kerülhettek, de hogy a nem, ezek szerint arra is vonatkozik, hogy nők is voltak?

 

[Duró Ágota]

Elvileg, ők valószínűleg nem kényszer munkások voltak, a részleteket sajnos nem lehet tudni, de 2001-ben az egyik ásatás során, amiket találtak maradványokat, utána az egyik professzornak az irodájába bevitték, és ő megvizsgálta őket, és felfedezte, hogy ugye...

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Női?

 

[Duró Ágota]

Női, igen, a csontok alapján. Tehát ebből arra lehet következteni. Nem valószínű, hogy kényszer munkások voltak, de lehet, hogy ott már a kényszer munka bevezetés előtt élt egy koreai közösség, és hogy ott valamelyik női tag halt meg, akit ugyanúgy a Sumarináj temetőben temettek el, és neki amúgy előrébb volt a sírja, mint a kényszer munkásoknak, így valószínű, hogy ez az egyén...

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Más kategória volt.

 

[Duró Ágota]

Igen, igen, tehát ugye már a kényszer munka bevezetés előtt tartózkodott. Ezeket az információkat ugye a forenszikus vizsgálattal lehet részletesen megtudni. Tehát Chong Byung-ho, amikor Tonohira-nál tartózkodott, hangsúlyozta, hogy nem szabad elégetni a megtalált maradványokat, mert azzal minden információ, ami a csontokból fellelhető, ugye ez mind megsemmisül.

 

Tehát Tonohira ugye buddhista szerzetes volt, és ő ezeket a buddhista hagyományokat követte, viszont megfogadta Chong Byung-honak ezt a tanácsát, és szembement. Nagyon érdekes, hogy szembement a buddhista hagyományokkal. Szerintem ő volt az első buddhista szerzetes, mert más ilyen esetről én nem hallottam.

 

És ugye a későbbi ásatások során már nem hanvasztották el a megtalált csontokat. Tehát ekkor Chong Byung-ho megígérte Tonohirának, hogy ha egyetemi professzor lesz Dél-Koreában, akkor visszatér Sümari-nájba, és hozni fogja magával a dél-koreai diákokat, és újra kezdik majd ezeket az ásatásokat, ezúttal nagyobb szakértelemmel, mint ahogy az korábban zajlott. És hát be is tartotta az ígéretét, mert a dél-koreai Hanyang Egyetem professzora lett, és 1997 nyarán Tonohirával együtt megszervezte a japán-dél-koreai közös feltárótábort Sümari-nájban, ahol hát elég sok résztveve összegyűlt, körülbelül 230 japán és dél-koreai, főleg fiatal, de ugye voltak buddhisták is, és egyéb résztvevők.

 

Ennek a tábornak a célja az ásatás, és a történelmi megbékélés volt. Ekkor négy áldozatnak a maradványait találták meg, tehát ugye ez 1997-ben volt. Két japán, ez Fakuporsóban volt, mélyebben elásva, és mellettük volt az úgynevezett Hankó, ugye a pecsét, ami alapján beazonosították őket, és tudták, hogy ők a japán munkások voltak, illetve két koreainak vélt áldozatot, ez nem bizonyított, de ők koporsó nélkül voltak eltemetve a földfelszínhez közel, és az elhantoláskor láthatóan minden tisztességtől és méltóságtól megfosztották őket.

 

És ez a látvány nagyon sokkolta a fiatal résztvevőket, akik közül nagyon sokan zokogásban törtek ki, és ez a sokkoló élmény segített nekik megérteni, milyen kegyetlenül bánt Japán a kényszer munkásokkal, vagyis ugye a koreaiakkal általában. És a japán résztvevőknek pedig ez a tapasztalat teljesen új megvilágításba helyezte a történelmet, amit ők eddig tanultak a japán történelemről, és rájöttek, hogy mennyi szemvedésben volt részük, például a koreai munkásoknak a japán gyarmatosítás alatt. És ez egy új utat nyitott az őszinte beszélgetésre a korea és japántábor között.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Ez a több százezeres elhurcolt áldozat, és akkor ugye, ahogy említett, hogy most négy, végülis ezek pár darab, ha úgy nézők, amiket ugye exhumálnak, de végülis tehát a példaérték. Itt akkor most már nem arról van szó, hogy ténylegesen a csontok, és visszaadni, és tisztességesen újra temetni, exhumálni, stb. stb.

 

Hanem itt, ahogy leíród a körülményeket, itt most már tényleg csak arról van szó, gondolom én, hogy rávilágítani erre a történésre, megismertetni a világgal, vagy hát Ázsiával legalább a történeteket, meg a narratívát, hogy valóban mi történt. És ez egy utat nyit arra, hogy a szembenézés, és utána pedig békés kiegyezés. Hallgatva ezt a történetet, csak annyi jutott eszembe, hogy hajaj, akár a gulákon, bár ugye ott most azt már anno akkor lezárták, tehát ilyen jellegű ásatást úgymond még nem is lehetne folytatni, hogyha akarnának akkor sem, de bármilyen más koncentrációs tábor, vagy bármi, amit mondjuk ugye a Szovjetunió működtetett anno például, hogy mi, mi történt?

 

Mi, lehetne ilyet csinálni egyáltalán? Tehát a nagy kérdőjel, és bizonyos értelemben én ezt egy nagy előrelépésnek tartom Japán oldaláról, hogy ebbe belement, ezt megengedte, és elindult ezen az úton, hogy szembenézzen azzal, ami történt.

 

[Duró Ágota]

Igen, nagyon jól látod, viszont ez a japán formány teljes kizárása.

 

[Yanagisawa Gyöngyi]

Teljes kizárásával történt, tehát itt ezek megint, tehát visszatérve oda, hogy ezek személyes kezdeményezések, de legalább nem tiltotta be a japán kormány. Nem állt ki mellette, de nem is tiltotta be. Hogy ez mégis kutathatóvá vált, mint ahogy te is ennek utána tudsz nézni, és kutatod, és a jövőben valószínű mások is hozzá tudnak férni, tehát ilyen értelemben előrelépés.

 

Persze akkor lenne a legjobb, hogyha persze természetesen maga, a japán kormány mondaná ki ezzel kapcsolatban a tényeket, de hát hagyjunk időt, hagyjunk időt nekik.

 

[Duró Ágota]

Igen, amúgy a japán kormány is elindult szerintem egy pozitív irányba, mert most itt Hiroshima-tól Délre például van egy Yamaguchi prefektúra, ahol egy tenger alatti szénbányában a háború során nagyon sok, tehát 170 körül volt, azt hiszem, ember halt meg, bányász halt meg, ugye, amikor beomlott a bánya, és ők azóta ott vannak a tenger alatt, és nem volt lehetséges ásadásokat sem kezdeményezni, ugye, civil csoportok szerveződtek ott is Yamaguchi prefektúrában, Übe nevű városánál, tehát most már ők tárgyalnak a japán kormányal is, segítséget kérnek, illetve már valamennyi maradványt úgy hallottam, hogy tavaly onnan felszínre is hoztak, tehát remélem, hogy itt majd azért még a jövőben lesznek fejlemények, illetve egy nagyobb ásadás, amiben több nemzetközi búvár is részt vett, az februárban történt, sajnos akkor egy taiwanégy búvár meghalt, úgyhogy most jelenleg ez az akció szünetel, de a civil csoportok továbbra is próbálnak tárgyalni a japán kormányjal, illetve szerintem a dél-koreai kormányt is próbálják bevonni.

 

Remélhetőleg a jövőben lesznek pozitív változások a téren. Azt szerettem volna még hozzátenni, hogy ezek az ásadások ugye 1997 után folytatódtak, és utána egy eléggé távol eső részben, az is szintén Iszak-Hokkaidóban volt, Assajino nevű helyen, ahol katonai repülőteret építettek a munkásokkal a háború alatt, tehát ott is nagyon sok volt az áldozat. Tehát ott végeztek még ásadásokat, és ott nagyon sok maradványt találtak.

 

Közben Hokkaidó különféle részein voltak a háború során meghalt koreaiaknak a maradványai, amelyeket buddhista templomokban elhambasztva tároltak, többnyire borzalmas körülmények között. És az egyik esetben a Szaporúk Betsuin nevű templomban több mint száz maradvány volt, három nagyobb urnában összekeverve, ez az összekeverés 1997-ben történt, előtte külön-külön tároltak, és mindegyik áldozatnak tudni lehetett a nevét is. De ugye ez megszűnt 97-ben, ami bizonyítja, hogy ezek az áldozatok szinte teljesen feledésbe merültek, és hát a legtöbbnek még, főleg ezeknek az összekevert maradványok esetében, tehát a nevüket sem tudták.

 

Tonohira és ennek a mozgalomnak a többi tagja a Hokkaido, a Szaporúk Betsuin templomból és más buddhista templomokból, Hokkaidon összegyűjtötte az ott lévő koreainak vélt emberi maradványokat, hambakat, illetve amit ők kiástak Shumarinai-ban és Asajino-ban, és összesen 115 áldozatnak a maradványát vitték vissza Japánból, Hokkaidóból, Seoul-ba 2015-ben. Végül is ezeket a maradványokat eltemették Seoul-ban. És akkor azt gondolná az ember, hogy ez egy sikeres projekt volt, de itt több probléma is felmerült.

 

Ugye az álsatások során a legtöbb esetben nem tudták beazonosítani az áldozatokat, ahogy ezt említettem, illetve a Betsuin templomban talált úrnákban a japán és kínai munkásoknak a maradványa is össze voltak keverve a koreai munkásoknak a maradványaival. És nagy eséllyel japán és a kínai áldozatoknak a maradványa is így 2015-ben elkerültek Seoul-ba. A másik probléma, hogy Seoul-ban csak is hamvasztott maradványokat lehetett újra temetni a kismérettő hely miatt az erre kielölt temetőben.

 

Ugye 1997 után Tonohira és Chung Byung-ho, amikor több száz önkéntessel együtt feltárta néhány áldozatnak a maradványait, ők már ezután nem hamvasztották el ezeket a maradványokat, tehát szakítottak a buddhista hagyományokkal, a későbbi azonosítás reményében, és ez hatalmas fejlődés volt véleményem szerint tudományos szempontból a korábbi áldozatásokhoz képest, viszont ezeket 2015-ben el kellett hamvasztani azért, hogy újra tudják temetni a maradványokat. A koreai vezetőség úgy döntött, hogy betartja a szabályokat, amiket a Paju temető diktált, viszont néhány koreai résztvevő úgy hallottam, hogy hevesen tiltakozott, és ezt a hamvasztást egy második gyilkosságnak nevezte az áldozatokkal szemben. Ezt követően az ásatások megszűntek Hokkaidon, pedig Takeuchi kutatásai arra utaltak, hogy nagyon sok hasonló feltáratlan tömegsír lehet még a szénbányák környékén, így véleményem szerint nagyon fontos lenne folytatni ezeket a feltárásokat a jövőben, viszont javítva a körülményeken és a szakmai dolgokon, tehát a helyiek, történészek és forenszikus antropológusok bevonásával kellene ezeket az ásatásokat folytatni. Tonohira ma már 80 éves, de a mai napig folytatja ezt a munkát, most már elsősorban azzal a céllal, hogy tanítsa a jövő generációit. Ez egy nagyon fontos előrelépés volt, hogy 2024.

 

szeptemberében a koreaiakkal és a helyi japánokkal közösen megnyitotta a Shimarinai kényszermunka muzeumot. Ott Shimarinainál, tehát a tó mellett. Annak a templomnak a helyén, ahol megtalálták 1976-ban ezeket a buddhista emléktáblákat, tehát ezt az intézményt kizárólag civileg tartják fent, mindenféle állami támogatás nélkül.

 

És különlegessége, hogy ez az első olyan muzeum egész Japánban, amelynek már a nevében is feketén-fehéren szerepel a kényszermunka kifejezés. Éppen ezért ma úgy gondolom, hogy ez az egyik legbátrabb és leghaladóbb szellemű emlékhely, amely nyíltan szembenéz a japán birodalom egykori bűneivel.